Filozófia órán (vicces, nem?) tanultunk Henri Bergsonról és az ő elméletéről az időről. Gondolom sokak számára nem lesz újdonság, de azért röviden ismertetem mi is a lényege ennek az elméletnek (ami mellesleg szerintem teljesen helytálló): az átélt és a tényleges, eltelt idő közötti különbséget hangsúlyozza. Előbbit szubjektív, utóbbit objektív időnek nevezi (logikus). Egyszer már írtam egy pár sort a szülinapokról, meg az aprócska pillanatokról. A mostani gondolatmentem is fog ezekhez kapcsolódni valamennyiben. Arról van szó, hogy ezt az időszétválasztást, különbséget többször is megtapasztaltam (gondolom már ti is). Ez eddig lehet hogy nem olyan nagy dolog, de amikor nem pár óra távlatában történik mindez, hanem mondjuk az én esetemben egy év alatt (az év itt objektív természetesen) az már nem semmi. Körülbelül egy éve (nem napra pontosan, egyébként azt is tudnám de nem lényeg) azt hiszem olyan dolog történt velem, amit soha nem fogok elfelejteni és ami hát az az igazság hogy az onnantól számított egy évre, azaz mostanára elég erős hatással volt rám. Az elején szinte minden napomat elrontotta, később sok-sok gondolkodásra késztetett, majd édeskesernyés ízt hagyott maga után. Úgy érzem, akkor azon a hűvös áprilisi délutánon nagyot nőttem. Pedig nem akkor van a szülinapom, se szilveszter, se semmi olyan időpont ami objektív szempontok szerint egy új valami kezdetét jelentené. Érdekes. Azért érdekes még ez, mert azóta amióta valaki felnyitotta a csipáimat és asszem azóta reálisabban látom az embereket azóta majdnem minden megváltozott. Másképp látom a többieket, az emberi kapcsolatokat, mindent. Asszem egy kis sztoikus nyugalom hiányzott abból a kislányból, aki voltam.

Egyértelmű hogy az emléket nem törölhetem ki/el, de lezártnak tekinthetem. És ez jó. Lezártnak tekinthetem ezt az áprilistól áprilisig tartó évet, ami nekem nem ennyinek tűnt, de ez természetes.