Azt hiszem Lenkának igaza van. Ha megpróbálod, h minden kis faszságon, sőt a nagyobb, nehezen elviselhető dolgokon is vidáman átugrasz, semmi sem tud megbántani. Ez viszont -egyenlőre- az én életemben csak utópia, mert -próbáltam többször is, Most is próbálom- de nagyon nehéz, mindig akad valami amitől szomorú leszek vagy felhúzom magam rajta. Sőt, ha tágítjuk a kört, nem csak én nem tudom ezt megtenni, hanem (bocsánat, aki igen az kivétel tisztelet neki) szerintem senki. Kivéve: Polyanna, de ő még gyerek. Ha felnő, ő sem fogja tudni folytatni?
Polyanna Az élet játéka c. regény "főszereplője", ez a könyv róla szól és arról h h fogja fel az életet (ez elég egyértelmű, a címből is kiderül: játékként. Azt játssza, h mindenben megkeresi a jót. Szerintem tök jó játék. Egy: sohase unod meg, mert a jót mindig keresni kell, kettő: sokan is lehet játszani, sőt így jobb mint egyedül, három: az égvilágon senkinek se ártasz vele).
És Polyanna sohasem unja meg ezt játszani. She believes in God, she can bear with anything wrong that happens. She is happy.
Asszem erre az egészre könnyen és gyorsan rá lehet azt vágni, h mekkora naiv vagyok h ezt gondolom. A naivság arról szól pedig, h vmit tök könnyen elhiszel és inkább meg sem próbálod magad megerőltetni, h gondolkozz rajta, jó az úgy, ha ő mondja, ja, biztos. És ez elég erősen ellentétben áll az eddig leírtakkal. Az, h az életet egy ilyen Polyanna-féle játéknak fogod fel, h mindenben a jót keresed és ezáltal Istent is, ez nem naivság. Mert nem azt mondom h van Isten és kész, karba tett kézzel leülök a fotelbe és azt hiszem h ezzel minden el van intézve. Hanem azt h van Isten megpróbálom bebizonyítani a saját életemben (és nem adom fel, mert be akarom bizonyítani). Ez nem naivság, ez folyamatos próbálkozás, küzdés. De nem más emberrel küzdesz, hanem saját magaddal. A legnehezebb.
