Az előző bejegyzéshez egy kis hozzátoldás:

Egy perce fejeztem be Hermann Hesse Peter Camenzind c. regényének olvasását. Arról, hogy tetszett-e vagy milyen benyomást tett rám, inkább most nem beszélnék, főleg azért nem mert normálisan még nem tudnám megfogalmazni... ahhoz idő kell. Viszont borzasztó sok olyan rövid részlet, mondat van benne ami a szövegkörnyezetből kiragadva meglepően értelmes és telejsen jól vonatkoztatható a való életre, a hétköznapi tapasztalatokra (ahogy irodalomórán mondanánk ugye... :)). Ezek közül egyet szeretnék Veletek megosztani (ha a többire is kíváncsiak vagytok, olvassátok el a könyvet, megéri:P), mégpedig azért, mert nagyban kapcsolódik az előző bejegyzésemhez ( the time had passed something that never really lasts), tulajdonképppen ugyanazt mondja:)

"Ilyen az ha az ember megszeret valakit. Fájdalommal jár - fájdalmas ez a pillantás a szívnek, fájdalmas a szemnek, és fájón sebzi meg az önérzetet és a büszkeséget - de utána csendessé, éretté és belsőleg nyugodttá, mégis elevenné válik a lélek.

Úgy szeretnék beszélni róla, mint egy érett nő a menyasszonykoráról, mint öregember a gyermekéveiről."

Filozófia órán (vicces, nem?) tanultunk Henri Bergsonról és az ő elméletéről az időről. Gondolom sokak számára nem lesz újdonság, de azért röviden ismertetem mi is a lényege ennek az elméletnek (ami mellesleg szerintem teljesen helytálló): az átélt és a tényleges, eltelt idő közötti különbséget hangsúlyozza. Előbbit szubjektív, utóbbit objektív időnek nevezi (logikus). Egyszer már írtam egy pár sort a szülinapokról, meg az aprócska pillanatokról. A mostani gondolatmentem is fog ezekhez kapcsolódni valamennyiben. Arról van szó, hogy ezt az időszétválasztást, különbséget többször is megtapasztaltam (gondolom már ti is). Ez eddig lehet hogy nem olyan nagy dolog, de amikor nem pár óra távlatában történik mindez, hanem mondjuk az én esetemben egy év alatt (az év itt objektív természetesen) az már nem semmi. Körülbelül egy éve (nem napra pontosan, egyébként azt is tudnám de nem lényeg) azt hiszem olyan dolog történt velem, amit soha nem fogok elfelejteni és ami hát az az igazság hogy az onnantól számított egy évre, azaz mostanára elég erős hatással volt rám. Az elején szinte minden napomat elrontotta, később sok-sok gondolkodásra késztetett, majd édeskesernyés ízt hagyott maga után. Úgy érzem, akkor azon a hűvös áprilisi délutánon nagyot nőttem. Pedig nem akkor van a szülinapom, se szilveszter, se semmi olyan időpont ami objektív szempontok szerint egy új valami kezdetét jelentené. Érdekes. Azért érdekes még ez, mert azóta amióta valaki felnyitotta a csipáimat és asszem azóta reálisabban látom az embereket azóta majdnem minden megváltozott. Másképp látom a többieket, az emberi kapcsolatokat, mindent. Asszem egy kis sztoikus nyugalom hiányzott abból a kislányból, aki voltam.

Egyértelmű hogy az emléket nem törölhetem ki/el, de lezártnak tekinthetem. És ez jó. Lezártnak tekinthetem ezt az áprilistól áprilisig tartó évet, ami nekem nem ennyinek tűnt, de ez természetes.

Most a kedvenc számom: Coldplay: One I love a Yellow és a Clocks is jó, de ez mégjobb. :) rockos Coldplay :P

Energiát, életerőt, életkedvet sugároz ez a szám. Illik a hangulatomhoz, szövege is. Szeretem.

Elnézést az utóbbiakban nagyon megszaporodtak a videók, linkek az oldalon, de a zene mindig is meghatározó volt az életemben, ez most sincs másképp és gondoltam megosztom Veletek azokat, amik közel állnak a szívemhez.

Az önuralmon túli depresszió állapotában mindig kétkedve teszem fel a kérdést:

If there's a kingdom beyond it all
Is there a God that loves us all
Do we believe in love at all?
I'm still pretending I'm not a fool!

Társat keresel. Nem egy kulcsot a zárba, nem párt. Mi a jó abban ha egy ugyanolyan embert találsz aki majdnem ugyanolyan mint te csak  fiúban/lányban? Semmi, és egy idő után unalmas is. Aztán The romance is dead. Társat, akivel jól megértitek egymást, de nem mert mindenről ugyanúgy vélekedtek, hanem mert mindkettőtöknek vannak gondolatai és ezeket meg tudjátok osztani. Társat, mert úgy jobb, könnyebb (ez utóbbi véleményem szerint nem biztos hogy igaz, de ettől függetlenül szerintem megéri a házasság, ne tessék félreérteni) az élet és egyébként is társas lények vagyunk. Azoknak lettünk teremtve (Rousseaunak idáig igaza van).

Különbségek: társak között nagyobb különbség van, mint párok között, de a különbség nem szabad, hogy olyan nagy legyen hogy a kapcsolat rovására megy. Nehéz ezt megfogalmazni, de remélem sikerült valamit átadnom abból, amit én erről az egészről gondolok. Kritikaként pedig teljesen jogos, hogy két szón amit általában szinonimaként használunk mit kell ennyit lovagolni, tűnhet szőrszálhasogatásnak. Pedig szerintem nem az. Igenis van különbség. A jelentésben.

Vajda János: Nádas tavon

Fönn az égen ragyogó nap
Csillanó tükrén a tónak
Mint az árnyék leng a csónak.

Mint az árnyék olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.

A vad alszik a berkekben
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.

Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bű báj talányok!
Mind a mit körülöttem látok.

Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.

Itt az ég a földet éri,
Tán szerelmese csókját kéri…
Minden oly csodás, tündéri.

Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a tenger déli szellő,
S szelíden rám lehellő?

Gondolatom messze réved
Kék űrén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?

Szélei nádligeteknek,
Tünedeznek, megjelennek,
Képe a forró a jelennek…

Mint a nap a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.

S minden olyan mozdulatlan
Múlt jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?

A levegő meg se lebben,
Minden alszik…és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:

Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás álom?

Dave Gahan: I saw something in your eyes I'm sure, baby I saw it, something in your eyes I wanted it for myself...

Joe Satriani: Always with me, always with you

Coldplay: God put a smile upon your face
nem csak annak, aki nem tud mosolyogni//