Depeche Mode kis hazánkban:

Walking in my shoes

Wrong

Home

miles away

world in my eyes (kedvencem)

personal jesus

enjoy the silence

in chains

Hatalmas koncert volt. Asszem megérte nekik 30 éve ezt csinálni.

(sötétben, teljes képernyővel nézzétek :P)

Asszem vannak PlaceOfNoReturnök, azaz olyan pillanatok ahonnan már nem tudsz visszafordulni, amitől fogva már nem az vagy aki előtte voltál. Ezek lehetnek nagy (relatív kinek mi a nagy) pillanatok, események, de ha jobban belegondolunk minden pillanat ilyen. És minden pillanatban, amikor mgcsinálom amit csinálok már tudom h nem ezt kéne, de amíg erre rájövök újabb pillanatok telnek el és ugyanígy tovább. Tehát mielőtt beleélhetnéd magad valamibe, mielőtt odaadnád magad annak a nyomorult pillanatnak, már a következőben vagy. És aztán este a színházban arra gondolsz, h abban a számodra fontos pillanatban milyen voltál, biztos mit rontottál el. Pedig lehet h a másik észre se vette. Ezért van rossz kedvem. Nem tudom h észrevette-e. És ha igen? Mindegy. Egyébként nem. Nekem fontos. Amúgy az zavar, h nem tudom biztosan h mások mit gondolnak nem tudom milyennek tartanak,  jónak/rossznak tartják-e azt amit én ilyennek/olyannak. Nem vagyok gondolatolvasó. Senki se az. Máskor meg pont ez a sejtelmesség a jó. Mi van?

Jó biznisz épült ki a szülinap köré. Pedig az az agyonünnepelt pillanat semmivel sem másabb, mint a többi. Azért más, mert nagy dolgot tulajdonítasz neki. 18... az egyik pillanatban még nem vásárolhatnál legálisan cigit, de az 1 másodperccel későbbiben már igen? Vicces. De azért jó h van. Van egy objektív mérce, ami alapján mérhetem magam másokhoz és a világhoz is.

Nem éri meg általánosítani. Nem éri meg egy adott csoportra azt mondani hogy ilyen vagy olyan. Nem éri meg, a zsenik miatt. Mert mindenhol vannak zsenik, akikre az átlagra vonatkozó állítások nem igazak.

Egyszerűen zseniális. Ő volt az első az irodalomban, aki nyíltan (de sokan még ezt sem értik szóval lehet h nem elég nyíltan) kimondja h Emberek! Nézzetek szembe önmagatokkal! Basszátok meg, ezek vagytok, ilyen unalmas és elbaszott az életetek de túl gyengék vagytok ahhoz, hogy változtassatok rajta. Egy dologra vagytok képesek: siránkozni. Ez nem pálya, ezt nem folytathatjátok, sokkal többre vagytok érdemesek. S ez utóbbi gondolatnak az igazolására majd' minden művében fel is volnultat egy olyan szereplőt, akinek sikerül értelmet és célt adni művészetének, cselekedeteinek és életének is.

Szerintem Csehov drámáin nem kell sírni, sőt ha nem tartozol az olyan emberek közé akikről írt, akkor még komédiának is felfoghatod. Mert tényleg elég röhejes Csehov drámáiban a sok balfék egymás mellett, és az ő szenvedéseiken csak kacagni lehet.

És még valami: nem tudom, hogy ma mennyire aktuálisak Csehov drámái és azoknak a mondanivalója, de annyira mindig is aktuálisak lesznek, hogy szemünk előtt tartsuk azt a gondolatot, hogy ha valamilyen szenvedésbe túlságosan beleéljük magunkat, és nem tereljük el mással a figyelmet, akkor abba komolyan belezakkanhatunk, esetleg úgy is hogy már nem tudunk rajta változtatni. Ezért aztán ezek a drámák és történetek legyenek intő példák arra, hogy az életünk, nehogy a csehovi drámafigurák életéhez hasonló legyen.