Vajda János: Nádas tavon
Fönn az égen ragyogó nap
Csillanó tükrén a tónak
Mint az árnyék leng a csónak.
Mint az árnyék olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.
A vad alszik a berkekben
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.
Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bű báj talányok!
Mind a mit körülöttem látok.
Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.
Itt az ég a földet éri,
Tán szerelmese csókját kéri…
Minden oly csodás, tündéri.
Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a tenger déli szellő,
S szelíden rám lehellő?
Gondolatom messze réved
Kék űrén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?
Szélei nádligeteknek,
Tünedeznek, megjelennek,
Képe a forró a jelennek…
Mint a nap a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.
S minden olyan mozdulatlan
Múlt jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?
A levegő meg se lebben,
Minden alszik…és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:
Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás álom?