Az előző bejegyzéshez egy kis hozzátoldás:

Egy perce fejeztem be Hermann Hesse Peter Camenzind c. regényének olvasását. Arról, hogy tetszett-e vagy milyen benyomást tett rám, inkább most nem beszélnék, főleg azért nem mert normálisan még nem tudnám megfogalmazni... ahhoz idő kell. Viszont borzasztó sok olyan rövid részlet, mondat van benne ami a szövegkörnyezetből kiragadva meglepően értelmes és telejsen jól vonatkoztatható a való életre, a hétköznapi tapasztalatokra (ahogy irodalomórán mondanánk ugye... :)). Ezek közül egyet szeretnék Veletek megosztani (ha a többire is kíváncsiak vagytok, olvassátok el a könyvet, megéri:P), mégpedig azért, mert nagyban kapcsolódik az előző bejegyzésemhez ( the time had passed something that never really lasts), tulajdonképppen ugyanazt mondja:)

"Ilyen az ha az ember megszeret valakit. Fájdalommal jár - fájdalmas ez a pillantás a szívnek, fájdalmas a szemnek, és fájón sebzi meg az önérzetet és a büszkeséget - de utána csendessé, éretté és belsőleg nyugodttá, mégis elevenné válik a lélek.

Úgy szeretnék beszélni róla, mint egy érett nő a menyasszonykoráról, mint öregember a gyermekéveiről."