Irodalmat tanulok, a szimbolizmust vesszük. Találtam egy nagyon jó verset, ami kapcsolódik is a legutóbbi (természet) témámhoz, és zseniálisan expresszív, gyönyörűen fejezi ki azt, amiről a természet és az ember kapcsolata szól. Íme:

Charles Baudelaire: Correspondances (Szabó Lőrinc ford.)

Templom a természet: élő oszlopai
időnkint szavakat mormolnak összesúgva;
Jelképek erdején át visz az ember útja
s a vendéget szemük barátként figyeli.

Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
egymásba csendül a szín, a hang s az illat.

Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,
- s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,

melyek a végtelen kapuit nyitogatják,
mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé:
test s lélek mámora zeng bennük ég felé.
 

Ne hívj

Ne hívj, lelkemnek ne igérd

hevét a régi lobogásnak.

Magányos vagyok és setét,

s te lángsugaras látomás vagy.

Puszta a föld, sárgán dereng

az éj, a holdfény meg se moccan.

jég borzadály és néma csend

lakozik fagyos csillagokban.

Győzelmes arcod ismerem,

hívó szavaddal hallhatón szólsz,

tud lelkem a te nyelveden,

de engem már hiába unszolsz.

Puszta a föld, a hold ragyog -

ne hidd, hogy újra megigézel.

Szívemben fagyos csillagok

jég borzadálya, csendje fészkel.

Alekszandr Alekszandrovics Blok

Egyébként nagyon szeretem az orosz irodalmat. Olyan érdekes, hogy az orosz költők, írók lelkében ilyen jó gondolatok fogalmazódnak meg. És itt nem feltétlenül erre a versre gondolok, hanem mondjuk a Bűn és Bűnhődésre, vagy Dosztojevszkij más műveire.

Ezt a verset egyik magyarórán fedeztem fel, mert unatkoztam és lapozgattam a könyvet. nem volt akkor rossz hangulatom, de ez a vers nagyon eltalált, mert valaki iránt akkor így éreztem (és még sokszor most is). És úgy örültem annak, hogy ezt ilyen szépen ki lehet fejezni.