"Volt köztünk valami. Régen volt, de nem tudok már úgy rád nézni, mint azelőtt. Az idő sokmindent megold, de az emlékeket, a volt érzéseket nem tudja eltörölni. Te sem tudod. Ne is próbáld. Tekints másfelé ha nagyon zavarnak az emlékek, és nagyon ügyelj arra, hogy amikor olyan helyzetbe kerülsz, h az emlékek elöntik az agyad és esélyes hogy ugyanabba a helyzetbe esel, mint régen, na akkor beszélünk önfegyelemről. És arról, h felelősségtudattal éljük az életünket, nem pedig pár kedves pillanatért és aztán évekig tartó sírásért. Csak azért, mert akkor meggyőzted magad, h igen ezaz. És végül nem jött be."

"Sziaaaaaa! Jaj de régen láttalak... figyu, emlékszel? Igen."

Nagyobb veszély, mint amilyennek én gondoltam mielőtt ez a beszélgetés lezajlott volna. Íme:

- Na mizu?

- Köszi, tök jól érzem magam. Dolgozom.

- Télleg? Hol? De hát te nem egyetemre jársz?

- Jártam. De nagyon nehéz volt. Nem arra számítottam, ami ott várt. Fél év alatt elment a kedvem mindentől. Nem tudok annyit tanulni amennyit ott kell, középiskolában semmi tanulással ötös voltam.

- Szóval feladtad.

- Rájöttem nem olyan típus vagyok.

- És akkor most mi van? 21 éves vagy, tanulásnak kampec örökre?

- Egy hotelben dolgozom külföldön. Nagyon tetszik.

- Nade? Ez karrier? Egész életedben másokat fogsz kiszolgálni?

- Hát lehet hogy elvégzek valami kétéves tanfolyamot, szerzek ott diplomát és akkor folytatom a vendéglátóiparan - természetesen külföldön. Megszerettem kint, semmi kedvem hazajönni. Különben is ha elkdezdenék egy egyetemet 5 évig járok és utána gyakorlat nélkül kezdhetem a munkát 27 évesen, így meg ha ezt folytatom már van gyakorlatom.

No komment.

Irodalmat tanulok, a szimbolizmust vesszük. Találtam egy nagyon jó verset, ami kapcsolódik is a legutóbbi (természet) témámhoz, és zseniálisan expresszív, gyönyörűen fejezi ki azt, amiről a természet és az ember kapcsolata szól. Íme:

Charles Baudelaire: Correspondances (Szabó Lőrinc ford.)

Templom a természet: élő oszlopai
időnkint szavakat mormolnak összesúgva;
Jelképek erdején át visz az ember útja
s a vendéget szemük barátként figyeli.

Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
egymásba csendül a szín, a hang s az illat.

Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,
- s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,

melyek a végtelen kapuit nyitogatják,
mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé:
test s lélek mámora zeng bennük ég felé.
 

  "A természet gyönyörű. Nem is tudom, de szerintem ahhoz hogy olyan szép (mindig szép!) és kifejező legyen és annyira és annyi emberre hatást gyakoroljon, ahhoz kell benne valami másnak is lennie, mint csak anyagoknak. Valaminek... Isten üzenetének... ha szép a természet, akkor visszajelzés h jó, ha romboljuk és pusztul akkor nem jó. Nincs vallásom, de amikor lefekszem a hóba és csak bámulom az eget és érzem h a hó a legpuhább matracnál is puhább és látom a csillagokat, akkor jó, mert érzem h van Isten. Itt van."

 "Well, don't you think that God made this? You think this is only the consequence of some physical and chemical reactions and molecules. I think not. Yes, there are a lot of reactions, but there has to be something else. Something that maybe... I can't say exactly... the hands of God... what made this nature so beautiful. We are creations. Not by only materials."

//köszönöm h feltehettem a képet//

There is something we will never understand
Something that is out of our hands
It's a hidden law
The apple falls
Destiny calls
I follow you
 

Asszem vannak PlaceOfNoReturnök, azaz olyan pillanatok ahonnan már nem tudsz visszafordulni, amitől fogva már nem az vagy aki előtte voltál. Ezek lehetnek nagy (relatív kinek mi a nagy) pillanatok, események, de ha jobban belegondolunk minden pillanat ilyen. És minden pillanatban, amikor mgcsinálom amit csinálok már tudom h nem ezt kéne, de amíg erre rájövök újabb pillanatok telnek el és ugyanígy tovább. Tehát mielőtt beleélhetnéd magad valamibe, mielőtt odaadnád magad annak a nyomorult pillanatnak, már a következőben vagy. És aztán este a színházban arra gondolsz, h abban a számodra fontos pillanatban milyen voltál, biztos mit rontottál el. Pedig lehet h a másik észre se vette. Ezért van rossz kedvem. Nem tudom h észrevette-e. És ha igen? Mindegy. Egyébként nem. Nekem fontos. Amúgy az zavar, h nem tudom biztosan h mások mit gondolnak nem tudom milyennek tartanak,  jónak/rossznak tartják-e azt amit én ilyennek/olyannak. Nem vagyok gondolatolvasó. Senki se az. Máskor meg pont ez a sejtelmesség a jó. Mi van?

Jó biznisz épült ki a szülinap köré. Pedig az az agyonünnepelt pillanat semmivel sem másabb, mint a többi. Azért más, mert nagy dolgot tulajdonítasz neki. 18... az egyik pillanatban még nem vásárolhatnál legálisan cigit, de az 1 másodperccel későbbiben már igen? Vicces. De azért jó h van. Van egy objektív mérce, ami alapján mérhetem magam másokhoz és a világhoz is.

Egyszerűen zseniális. Ő volt az első az irodalomban, aki nyíltan (de sokan még ezt sem értik szóval lehet h nem elég nyíltan) kimondja h Emberek! Nézzetek szembe önmagatokkal! Basszátok meg, ezek vagytok, ilyen unalmas és elbaszott az életetek de túl gyengék vagytok ahhoz, hogy változtassatok rajta. Egy dologra vagytok képesek: siránkozni. Ez nem pálya, ezt nem folytathatjátok, sokkal többre vagytok érdemesek. S ez utóbbi gondolatnak az igazolására majd' minden művében fel is volnultat egy olyan szereplőt, akinek sikerül értelmet és célt adni művészetének, cselekedeteinek és életének is.

Szerintem Csehov drámáin nem kell sírni, sőt ha nem tartozol az olyan emberek közé akikről írt, akkor még komédiának is felfoghatod. Mert tényleg elég röhejes Csehov drámáiban a sok balfék egymás mellett, és az ő szenvedéseiken csak kacagni lehet.

És még valami: nem tudom, hogy ma mennyire aktuálisak Csehov drámái és azoknak a mondanivalója, de annyira mindig is aktuálisak lesznek, hogy szemünk előtt tartsuk azt a gondolatot, hogy ha valamilyen szenvedésbe túlságosan beleéljük magunkat, és nem tereljük el mással a figyelmet, akkor abba komolyan belezakkanhatunk, esetleg úgy is hogy már nem tudunk rajta változtatni. Ezért aztán ezek a drámák és történetek legyenek intő példák arra, hogy az életünk, nehogy a csehovi drámafigurák életéhez hasonló legyen.

As I experienced the best feeling all over the world.

But how long can it be?

I want it forever! All of my life!

This feeling bring me up to the sky, to the stars. But after 1 or 2 month, it's over. Anyway it's not a problem. After some time it's necessary that the Big Love turns into something else... to a strong attachment to somebody. And when you feel that your love is not the same that in the beginning was (it's stronger now), and you need that person so much, you start to feel, that he (she) became an important part of your life. Then, the person who you love, says: "I don't need you anymore. I don't love you. The time we spent together was good, but now it's over. We can be friends."

Yes, the hardest part was letting go not taking part. You really broke my heart.

Ezer cél volt mostanáig, mert ezerféle nép volt. Csak az ezer nyakba való békó nincs meg még, nincs meg az egyetlen cél. Az emberiségnek még mindig nincs meg a célja. Ha az emberiségnek még mindig nincs célja, tán maga az emberiség sincs még meg?

Ekkép szóla Zarathustra.

F. Nietezsche: Zarathustra

Szar lehet úgy leélni az életet, h ha vmibe belekezdesz, már rögtön azon jár az agyad h mi lesz a következő dolog amit meg kell csinálni és így tovább amíg meg nem halsz. És bocs, de volt időd boldognak lenni?

Ha szeretnél célt, az első amit tenned kell: leave your sins on the oceans floor.

https://www.youtube.com/watch?v=xOGoArobkkk

Ne hívj

Ne hívj, lelkemnek ne igérd

hevét a régi lobogásnak.

Magányos vagyok és setét,

s te lángsugaras látomás vagy.

Puszta a föld, sárgán dereng

az éj, a holdfény meg se moccan.

jég borzadály és néma csend

lakozik fagyos csillagokban.

Győzelmes arcod ismerem,

hívó szavaddal hallhatón szólsz,

tud lelkem a te nyelveden,

de engem már hiába unszolsz.

Puszta a föld, a hold ragyog -

ne hidd, hogy újra megigézel.

Szívemben fagyos csillagok

jég borzadálya, csendje fészkel.

Alekszandr Alekszandrovics Blok

Egyébként nagyon szeretem az orosz irodalmat. Olyan érdekes, hogy az orosz költők, írók lelkében ilyen jó gondolatok fogalmazódnak meg. És itt nem feltétlenül erre a versre gondolok, hanem mondjuk a Bűn és Bűnhődésre, vagy Dosztojevszkij más műveire.

Ezt a verset egyik magyarórán fedeztem fel, mert unatkoztam és lapozgattam a könyvet. nem volt akkor rossz hangulatom, de ez a vers nagyon eltalált, mert valaki iránt akkor így éreztem (és még sokszor most is). És úgy örültem annak, hogy ezt ilyen szépen ki lehet fejezni.